Marcsi története

„Amikor a műtét után felébredtem, és a kollégám azt mondta, hogy tumormarkerhez kell mintát vennie, szavak nélkül is tudtam, hogy mi történhetett a műtőben.” – mondja elkeseredett hangon. A szövettan igazolta a tumort, két típust is, ezért újabb műtétre került sor, ahol a nyirokcsomókat távolították el, valamint a mellkasizomzatnak egy részét is. „Az áttétek miatt futottunk az életemért” – fogalmaz nagyon nyíltan Marcsi. Azonnal elkezdődött a kemoterápiás kezelés, annak végeztével a sugár- és hormonkezelés. „A legszörnyűbb élmény azonban nem a kezelések okozta stressz és egyéb lelki megterhelés volt” – mondja elgondolkodóan – „hanem, amikor hullani kezdett a hosszú hajam. Sokat beszélgettem a sorstársaimmal, mindannyian azon a véleményen voltunk, hogy minden szenvedést elviselünk, de a hajhullás a legkegyetlenebb, és ez okozta a legnagyobb traumát. Azt az érzést nem lehet leírni” – fogalmaz Marcsi. „Az implantátumok a mell formáján segítenek, amelyeket akár a melltartóba helyezve lehet viselni. De a haj, az szembetűnő, ami éppúgy hozzátartozik a nőiességhez. Mert műszempillát ragaszthatunk, szemöldököt rajzolhatunk, de a haj elvesztése, az leírhatatlan érzés. Szükségem lett volna arra, hogy ha felteszem a kérdést, hogy mikor fog kihullani a hajam, akkor őszintén elmondják: „Marcsi, a kezelés indulásától számított két héten belül nem lesz haja” – de erről senki nem szólt, csak annyit mondtak, hogy ki fog hullani a hajam. Aprónak látszik a különbség, de legbelül ez óriási trauma, hiszen a kezelés legelején bekövetkezik egy látható, drasztikus változás” – mondja érzékenységgel a hangjában.

A diagnózis után

Amikor Marcsi számára kiderült a rosszindulatú tumor, az járt a fejében, hogy hogyan tovább? Meddig élhet még? Érdemes-e küzdeni, van-e áttét? Elmondása szerint ez utóbbi kérdés kapcsán fel sem vetődött benne, hogy a kelleténél tovább küzdjön. A sokk, amelyet átélt, a tehetetlen düh és elkeseredés első benyomásra a reményvesztettség érzésével párosult. „Kellett egy jövőkép, de csak az aznapokhoz kaptam instrukciókat: mikor, hova menjek” – sorolja kissé keserűen az akkor átélt élményeket. Pedig szerette volna előre tudni, mire számíthat a megannyi nyirokcsomó eltávolítása után, mit tegyen, hogyan kezelje a nyiroködémától elnehezedett karját? Hova mehet tornáztatni, hogy javuljon? A kemoterápia előtt jó lett volna tudnia, mit és hogyan egyen az állandó rosszullétek miatt? Hogyan tud inni, szívószállal, kortyonként, ha enni nem is kíván, de inni muszáj…

Örömtelen napok – és akarat

Marcsi abban a vidéki városban, ahol él, a betegsége óta önkéntesként segíti a rákbetegeket, sőt a helyi rákellenes szervezet vezetőjeként másoknak is támasza. Tanácsokkal látja el a hozzá fordulókat, legyen az torna, bandázsolás, vagy támogató biztatás. Pontosan tudja, kinek, milyen segítségre van szüksége a mellbetét megszerzésétől a felírható segédeszközökig. Tudja, mert a felépülését követően esetében nem fordítottak gondot arra, hogy testi-lelki támogatást nyújtó kezeléseket javasoljanak számára, mint például a rendszeres gyógytorna, a dietetika, onkopszichológiai konzultáció, mert ott, azon a településen ez nem volt hangsúlyos az egészségügyi ellátásban. Elmondása szerint volt olyan periódus a kezelések alatt, amikor az volt az érzése, hogy rendre örömtelenen napokat él át, és igen nehéz volt ezen az élethelyzeten egyedül változtatnia. Az onkológiai műtéte után idővel kialakult a nyirokcsomók eltávolítása miatt az úgynevezett limfödéma, vagy más néven nyiroködéma. Mivel orvosi segítség ehhez az állapothoz nincs, Marcsi nem látott más lehetőséget, így beiratkozott fizikoterápia szakra, amelyet azért végzett el, hogy segítsen magán. Maga tervezte meg a diétáját, amely nagyban befolyásolja a karja állapotát, amely a mai napig ödémás, de évek óta nem romlott az állapota. Mivel nem igazán kapott tanácsokat, maga járt utána, mit, mikor és hogyan tud változtatni a helyzetén. Ehhez erős akaratra és kitartásra volt szüksége.

Örömteli napok – tünetmentes állapot

Marcsi jelenleg onkológiai szempontból tünetmentes. Azóta is keresi az okát a betegségének. A munkájában nagy nyomás alatt dolgozott, mint felelős vezető, ez valóban így volt, de a családjában nem volt rákbeteg, a mindennapokban rendszeresen biciklizett, nem étkezett elégtelenül, nem volt túlsúlyos. A betegsége ugyan megtörte a lendületét, elmaradt mellőle számos barát, számára érthetetlenül legyengült a kezelések egyes fázisaiban, ülve zuhanyzott és törölközni sem volt ereje, de nem adta fel a vágyait. A gyógyulása végén úgy döntött, hogy már van annyira erős, hogy elinduljon egy távoli földrészre, ahová évtizedek óta szeretett volna eljutni: Ausztráliába. Az utazás nem volt egyszerű felkötött karral, gyógyszerekkel ellátva, de vállalta, hogy visszakapja önmagát. A családja is biztatta, Ő pedig nem akart csalódást okozni – saját magának sem.

Marcsi története azt mutatja, hogy időben, akár a diagnózis után kérjünk segítséget a rehabilitációt összefogó onkológustól,  pszichológustól (onkopszichológustól és egészségpszichológustól) a gyógytornásztól a felépüléshez és a hosszú távú  mentális egészségünk megtartásához. Használjuk ki a lehetőséget, hogy az onkorehabilitációs ellátás már elérhető Magyarországon! Segítünk!