Mi is ez a csoda és mitől működik az, hogy a gyerekek hisznek a Mikulásban? Meddig hisznek ebben a csodában? És ha korosztályfüggő a „varázslat” maga, mi tartja mégis életben a felnőttek körében is? Szabó Melinda klinikai szakpszichológus írása.
December elején rácsodálkozhattunk a gyerekekre, hogy bár a Mikulás különböző formákban, méretekben, testalkatokban érkezett meg hozzájuk, mégis egészen elvarázsolva, minden egyes csomagot úgy tudtak fogadni, mintha az a világ egyetlen mikulás csomagja lenne. Az adventi angyal is osztogatja kis meglepetéseit karácsonyig, és közben várják a gyerekek a karácsony nagy csodáját: sorolják a kívánságaikat és meggyőződéssel hangoztatják, hogy ha az ember valamit igazán nagyon szeretne, azt karácsonykor meg is fogja kapni.
A csoda a pszichológia szemszögéből nézve
A pszichológia teoretikusai ennek megértéséhez is tudnak kapaszkodót nyújtani nekünk: D. Winnicott gyermekgyógyász, pszichoanalitikus által leírt fogalom a potenciális tér – a fantázia és a realitás között elhelyezkedő közbülső-, átmeneti tér. Ilyen például a játék tere, vagy az átmeneti tárgyak jelensége (pl. azok a plüssök, amiket a gyerekek mindenhová magukkal hurcolnak, és segítségül hívnak, amikor gondozójuk eltávolodik), vagy a kulturális élmény és a kreativitás terei.
A potenciális tér az anya – gyerek kapcsolatban, az anya gyermekére való ráhangolódásával születik, amelybe olykor be-becsúsznak kisebb hibák – kellenek is ezek a hibák, ugyanis ezeket tapasztalva tud elkezdeni a gyerekben különválni az én és a másik-, a belső pszichés valóság és a külső realitás élménye.
A potenciális tér az anya – gyerek kapcsolatának egy olyan mezsgyéje, egy olyan közösen létrehozott valóság, amelyben lehetővé válik, hogy a konkrét plüss, ami az enyém, az én részem, egyúttal jelenteni tudja azt a biztonságot, amit az anya képvisel. Ezáltal a konkrét plüss figura átmeneti tárggyá válik, és ezzel meg is született a gyerek belső pszichéjének az első szimbóluma, az anyai biztonság képviselője, illetve annak belső képe. Ez lesz a játék, a mese, a képzelet alapja.
A belső képek által lehetséges az, hogy pl. egy teregetés közben a lavor, amiből az anya szedegeti ki a ruhákat, egyszerre tud egy konkrét használati tárgy és egy képzeletbeli hajó lenni, ami elviszi a kisgyereket a maga alkotta képzeletbeli tájakra, miközben a valóságban a gyerek nem mozdul el az anya mellől.
Képzelet és valóság
Egy kisgyermek számára a valóság, vagy a gyerek saját belső valósága lehet akár ijesztő is, ha elárasztják a feszültségei, szorongásai. Az átmeneti térben azonban az élmények, érzések, tárgyak belső képekké történő átalakításával, a gyereknek megadatik az a lehetőség, hogy megszelídítse a saját belső, vagy a külső valóság félelmetességét. Pl. a kisgyerek, aki éppen az anyától való elválás szorongásával küzd, a játékkal úgy kontrollálja, szabályozza az anya hiányának heves szorongás érzetét, hogy anyukásat játszik, és babájáról gondoskodva, megteremti, felidézi saját maga számára anyukája gondoskodó szeretetét. Az átmeneti tér és benne a belső képek, szimbólumok megléte igen fontos mérföldkő lelki egészségünk megalapozásában, fenntartásában. Védőfaktor, hiszen általuk a játékban, mesében szorongásaink, félelmeink kontrollálását, helyzetek gyakorlását, élmények felidézését, pillanatnyi hangulatok átírását, lehetséges megoldások közötti szabad döntést teszik lehetővé. Ha nem tud kialakulni a potenciális tér, ha bizonytalan a szimbólumalkotás, a dolgok megmaradnak az önmaguk valóságosságában, konkrétságában.
Miért lehet ijesztő a Mikulás?
Két- három éves korra alakul ki a szimbólumalkotás képessége. Így lehetséges az, hogy 2-3 éves korban a Mikulás lehet ijesztő a kisgyerek számára, mert túl valóságos még számára a jelmezbe öltözött idegen. Nem alakult még ki az a belső kép, amiben egyszerre van jelen a jóságos apó képe, a várakozással, a meglepetés élményével sűrítve, aki köré egy egész mesét alkotunk, ahogyan az Északi Sarkról szánján elrepül ajándékokat osztogatva.
A potenciális tér megléte lehetővé teszi, hogy a fantáziavilág és a valóság párhuzamosan, egyszerre lehessen jelen és a fejlődés során fokozatosan váljon külön a kettő. 6-7 éves korban megjelenik a valóság elv, ami által a gyerek képes lesz kötelezettségeket teljesíteni, feladatokat megoldani és vágyait késleltetni. Kisiskolás korban még jól megfér egymás mellett a fantázia világ és a valóság, és az ismeretek, élmények egy sajátos sűrítési módban jelennek meg. A kisiskolás már pontosan tudja, hogy a karácsonyi ajándékokat a szülők hozzák, de mégis teljes odaadással megírja kívánságlistáját, és várja a meglepetést, bár pontosan tudja, hogy az a valóságában hogyan is működik. A kor előrehaladtával a fantáziavilág és a valóság egyre határozottabban külön válik. A potenciális tér átkerül a mese-, regény olvasás, esetleg írás-, nappali álmodozás, színházi játék, kulturális élmény tartományába.
Híd a konkrét és a képzelt világ között
A potenciális tér a mítoszok, rítusok, vallási szertartások, családi ünnepek által hidat képez a konkrét és a szellemi között, az élet és a halál között, a valós és a félelmetes megfoghatatlan között. Irányíthatóvá, kontrollálhatóvá teszi az ember felettit, az ismeretlent. A rítusok tudatosan megszakítják a hétköznapok menetét, átívelnek koron és generációkon, így biztosítva a folytonosságot – ismétlődő jellegük biztonságot és kiszámíthatóságot ad.
Felnőtteknek is szükségük van a mítoszokra és a rítusokra, különleges jelentésük és ismétlődő jellegük miatt jelentősen hozzájárulnak egy családi, közösségi érzés megalapozásához és fenntartásához. A mítosz és rítus által visszakerülünk a régmúltba, az őseinkhez. Minden mesében és családi szokásban sűrítetten benne van elődeink valamennyi tapasztalata, tudása, ami a valahova tartozás, az identitás élményét erősíti és segít eligazodni a világban, az élet nehézségeiben.
Panoráma Poliklinika
Gyermek- és ifjúsági klinikai szakpszichológus, pszichoanalitikusan orientált gyermekterapeuta
Idézet a címben: Bagossy Brothers Company
