A neurodiverzitás életen át tartó állapot, ami az idegrendszer eltérő fejlődése következtében alakul ki. A tipikustól való eltérés (a divergencia) tehát mindenképpen a születéstől gyökerezik, de nem feltétlenül ismerik fel korán. Sokan vannak, akik valamilyen okból gyerekkorukban nem jutnak diagnózishoz, és csak felnőttként szembesülnek saját neurodiverzitásukkal. Ilyen ok lehet a kompenzáló stratégiák (pl. maszkolás) jó működése, vagy akár valamilyen praktikus helyzet, például egy jó iskola, ahol SNI-s gyerekeket nem fogadtak, ezért aztán a szülők „nem erőltették” a kivizsgálást.

A mai szülők többsége szerencsére már tisztában van a korai diagnózis szükségességével, mint ahogy azzal is, hogy a neurodiverz gyerekeknek támogatásra és segédeszközökre van szükségük, hogy a neurotipikus többség számára berendezett világ könnyebben élhető legyen számukra.

A szülő, elsősorban az anya, nagyon hamar észreveszi, hogy gyermeke más, vagy kilóg sorból. A másság sokféleképpen jelentkezhet. Például ha a gyermek

• túlérzékeny a zajokra vagy más ingerekre ízekre, ruházatra,
• nehezen érti meg mások gondolatait, érzéseit és szándékait, hajlamos a konkretizálásra,
• furcsa vagy különc; mozgás- és beszédfejlődésében egyenetlenségek mutatkoznak,
• nehezen viseli a változásokat, a váratlan helyzeteket,
• nehezen illeszkedik be a közösségbe,

felmerül a kérdés, nem neurodiverzitás áll-e a háttérben. Az első lépés mindenesetre mindig az elfogadásé: Mindannyian másképp működünk, és ez rendben is van!

A következő lépés – egyben az egyén számára legmegfelelőbb fejlesztés kiválasztásnak alapja – a korai és pontos diagnózis. Ennek érdekében, ha a fenti nehézségek tapasztalatók, mindenképpen forduljunk szakemberhez. Az ADD, az ADHD és az ASD pontos differenciáldiagnosztikai vizsgálatok nélkül legtöbbször nem különíthető el már egymástól sem – sőt, elég sokszor mutat átfedést –, és a képet gyakran árnyalják más mentális kórképek is.

Mi történik, ha az autizmus és az ADHD egyszerre van jelen?

Ha a gyermek figyelmetlen, túlmozgásos, nehezen illeszkedik be a közösségekbe, érzékenyen reagál a külvilágra, e problémák külön-külön is kihívást jelentenek. De mi történik akkor, ha egyszerre vannak jelen?

Egyre többet hallunk az AuDHD-ról. Ilyenkor az autizmus és az ADHD tünetei egyidejűleg jelentkeznek, akár kevert formában. Az AuDHD sokkal gyakoribb, mint korábban gondoltuk. A tünetek egymásra rakódnak, ráadásul a „maszkolás” is akadályozhatja a felismerést. A kifejezés azt fedi, hogy az érintett próbál alkalmazkodni, de belül szorong ettől, ami idővel még több nehézséget okoz a számára. Az idegrendszeri fejlődési (neurodevelopmentális) zavarok diagnosztikájára szakosodott hozzáértő teamre van szükség, különben téves lehet a diagnózis, késhet a segítség.

Mit mutatnak a kutatások?

Egy friss kutatás szerint az autizmussal élő gyerekek 35 százalékánál figyelhetők meg ADHD-típusú tünetek is. Ez azt jelenti, hogy minden harmadik érintett gyermeknél komplex támogatásra van szükség. Emellett más nehézségek is átfedést mutatnak az autizmussal. Ilyen az ARFID, vagyis az elkerülő-korlátozó evészavar, amikor a gyermek nagyon válogatós, és elutasít bizonyos ételeket, vagy a kóros elváráskerülés (PDA), amelyben az elvárásokkal szembeni szélsőséges ellenállás jelenik meg.

Amikor egy gyermeknél többféle nehézség egyszerre jelentkezik, könnyű félreérteni. Azt hisszük, hogy „csak dacos”, vagy „figyelmetlen, de majd kinövi”, meg hát „én is ilyen voltam ennyi idősen”. Pedig a jelek többet mondanak ennél. Ismerjük fel a mintázatot, és forduljunk olyan intézményhez, ahol rendelkezésre áll a neurodevelopmentális zavarokkal kapcsolatos tudás, hiszen a felnőttkorra átívelő mentális sérülékenység később egyre komolyabb elakadásokat okozhat. A „mi is ilyenek voltunk, mégis felnőttünk” nem jó gondolatmenet: sokan vannak, akiknek felnőtt korukra komplex mentális problémákat okoz a maszkolásuk, és nap mint nap észrevétlenül szenvednek. Ha gyermekünket megkímélhetjük ettől, ha lehetőséget adhatunk számára egy teljesebb, harmonikusabb életre, miért ne segítenénk?

Az időben elindított megfelelő terápia a gyermek számára lehetőség, hogy

• kevesebb kudarcélménnyel szembesüljön,
• magabiztosabban építse fel önbizalmát és kapcsolatait,
• harmonikusabban fejlődjön a személyisége,
• környezetével közös nyelvet alakítson ki,
• megértse önmagát és környezetét, kapcsolódjon másokhoz és önmagához.

Ha egy három- vagy ötéves gyermek nagyon aktív, persze még nem jelenti feltétlenül, hogy ADHD-s. Amit tapasztalunk, életkori sajátosság is lehet. A szülői megérzésre érdemes hallgatni. Tanácsos szakemberhez fordulni, együtt gondolkozni, és megtenni az első lépéseket a megoldás felé.

Kollégáimmal a Panoráma Poliklinikán segítünk megérteni, mi áll a viselkedés háttérében; a pontos diagnózis birtokában a gyermek és szülei is időben megkereshetik azokat a támogatási formákat, amelyekre ténylegesen szükségük van.

Kapcsolódó anyag

Neurodiverzitás és spektrumszemlélet – a cikksorozat előző része