Andrea története

„Amint tudtam, elmentem orvoshoz, és egyedül, mert nem is fordult meg a fejemben, hogy rosszindulatú daganat van a mellemben. Azt gondoltam, hogy talán a mellem mérete végett van ott valami jóindulatú csomó, vagy esetleg amiatt, mert közel 39 éves voltam akkor, nem szültem gyereket, valami felbolydulhatott bennem hormonálisan. Az, hogy nekem rosszindulatú mellrákom legyen, álmomban sem fordult meg a fejemben. Ezért egyedül mentem, ráadásul a vőlegényem születésnapján.

Nagyon örültem a reggeli időpontnak, mert arra gondoltam, hogy akkor nagyon hamar hazaérek, el tudom végezni az ünnepi előkészületeket. Úgy számoltam, ha reggel kilencre megyek, tíz órakor végezni fogok. Ehhez képest még délután kettőkor is ott ültem, mert nagyon hamar olyan szavak röpködtek a környezetemben, amit csak filmekben és cikkekben lát és hall az ember: „rosszindulatú… daganat… mellrák… nyirok… biopszia… kemoterápia… Ahogy ezeket mondták a fejem felett, úgy omlottam össze. Tudtam, hogy a testvérem a környéken van, ezért felhívtam, hogy legyen kedves, jöjjön be a kórházba hozzám, mert ugyan hallom, amit mondanak, és nyilván értem is, de nem fogadom be. Miközben az első vizsgálat megvolt, megcsinálták a mammográfiát, ultrahangot és utána visszamentem a doktor úrhoz. A vizsgálatok jelzése alapján 90 százalékos biztossággal kimondható volt a rosszindulatú elváltozás.” Andi a bevallása szerint innentől kezdve erős érzelmi hullámvasútra ült fel.

“Pár napra rá felhívtak az eredménnyel: ez egy rosszindulatú elváltozás, konkrétan tripla negatív emlődaganat – ami ráadásul egy szűk szegmense az emlődaganatoknak –, és elkerülhetetlen a kemoterápia. Így minél hamarabb azzal is kezdik el a kezeléseket. Nem igazán mondtam senkinek, de nagyon rosszul éltem meg a hírt. A telefonhívásnál egyedül voltam otthon. Az eredmény hallatán lecsúsztam a konyhapult mellett a földre, és mint egy partra vetett hal, vergődtem egymagamban, és csak azt ordítottam, hogy nem…, nem…, nem…, nem!

Egyből arra gondoltam, hogy nekem ezt most el kell mondanom a szüleimnek. A szüleim a mindeneim, páratlan a családom! Tudtam, hogy anyukám nagyon erős, nem fogja kimutatni a gyengeségét, de apukámat meg kell óvnom. Nem érdekel, hogy velem mi van, őt meg kell óvnom. Apukámat még a biopszia eredménye előtt annyira felkészületlenül érte, hogy a lányának daganatos megbetegedése lehet, hogy anyuval megbeszéltük: nem mondjuk el. A vőlegényemnek elég volt annyit mondanom, jöjjön haza, beszélni szeretnék vele. Abban a pillanatban tudta, miről van szó.

Attól a pillanattól kezdve, hogy megtudtam a diagnózist, lelkileg elindultam a lejtőn. Nem tudtam enni, nem tudtam aludni. Éjszaka felébredtem, felültem az ágyban, azt hittem, ezt csak álmodtam. De amikor kinyitottam a szemem, és realizáltam, hogy ez nem álom, megint ordítva bőgtem. Elmondhatatlanul rossz érzés volt. Eltelt egy, másfél hét, közben mentem a vizsgálatokra, és a vőlegényemmel elkezdtük szervezni az esküvőnket. Egy hét alatt házasodtunk össze, mert ilyen esetekben, amikor betegségről van szó, a jegyző azonnal összeadhatja párokat. Ez idő alatt csak feküdtem a kanapén és olyan állapotba kezdtem kerülni, ami már nem volt normális. Végül egyik nap a semmiből azt mondtam magamnak, két opció van: vagy a fal felé fordulok, elengedem magam és nem érdekel a következmény, vagy most felállok arról a kanapéról és összeszedem magam. Nem rám vall, hogy fetrengek, zokogok és sajnálom magam. Soha nem hagytam, hogy bármi felülkerekedjen rajtam – még akkor sem, amikor pánikbeteg voltam. Utólag visszagondolva fogalmam sincs, hogy honnan jött nekem az az erő, amitől azt mondtam magamnak, hogy kapd össze magad, csináld végig, semmi nem állíthat meg.” – emlékszik vissza Andi a küzdelem kezdetére.

Küzdelem a rákkal

„Szerintem az onkológia az a részleg, ahol mindenki egy és ugyanaz.” – kezdte Andi a beszámolóját a kezelésről. “Teljesen mindegy, hogy valaki bíró vagy sebész főorvos. Ott nincs ego. Senki nem türelmetlenkedik vagy elégedetlenkedik, senki nem akar előrébb kerülni. Mindenki vár, mert mindannyian tudjuk, azért vagyunk ott, hogy megkapjuk azt a gyógyszert, amivel életben maradhatunk.

16 kemoterápiás kezelésem volt. Három hetente kaptam egy folyadékot, amit az emlődaganatos sorstársaim csak “pirosként” aposztrofálnak. Ebből 4 db nagy kezelést kaptam, pestiesen szólva „nagyon durva volt”… Megbeszéltem magammal, hogy öt napom van a rosszullétekre. Nem érek rá, mert utána van két és fél tök jó hetem, amikor semmi bajom. Olyankor ugyanúgy élhetem az életem: mehetek motorozni, lőni, horgászni, lakóautózni, sétálni, sőt két kezelés között még beálltam dolgozni is a férjem egyik üzletébe. Viszont azt az öt napot nagyon megszenvedtem, mert a terápia nagyon megviselt. Azonban a kemoterápiát sem méregként fogtam fel, ahogy azt sokan emlegetik. Nem! A kemoterápia a daganatos betegeknek a gyógyszert jelenti. A „piros” után tizenkettő pici adagot (hetente egyet) kaptam az úgynevezett taxból. Ezt nagyon jól viseltem, kocsival jöttem-mentem, úgyhogy az már sétagalopp volt a „piroshoz” képest.

Fél évig tartott a kezelésem, majd két hét pihenőidőm volt, és aztán következett az emlőmegtartó műtét. Hála Istennek annyira jól reagált a szervezetem a kemoterápiára, hogy nem volt mit kiműteni belőlem, csak az őrszem nyirokcsomót kellett eltávolítani. A kezelések közepén járva egy ellenőrző emlő MRI kimutatta, hogy eltűnt a daganat, így gyakorlatilag a roncsolt szöveteket és tumorágyat távolította el a doktor úr. Fantasztikus munkát végzett, a kórházban sem éreztem rosszul magam. Furcsa volt, hogy egy csővel és egy tarisznyával mentem haza, ami a sebem tisztulásához kellett, de én ezzel is nagyon szerencsésnek éreztem magam.” – összegezte a tapasztalatokat Andrea.

Segítség a harcban

Andi a pozitív megközelítése és a tettrekész hozzáállása ellenére komoly hullámvölgyeken ment keresztül. Nagyon sok kérdés, bizonytalanság kavargott a fejében, hiszen egy számára teljesen ismeretlen helyzettel kellett megküzdenie.

„A műtétig tartó utamon többször előfordult, hogy sokat kellett várnom eredményekre, például a CT kiértékelésére, vagy a genetikai vizsgálat eredményére, ami alapján kiderülhetett, hogy el kell-e távolítani a melleimet. Ez a – sokszor több hónapos – várakozási idő felőrölt, nem tudtam, hogy hogyan lesz tovább. Annyi kérdés halmozódott fel bennem, amiről nem akartam beszélni sem a szüleimnek, sem a férjemnek, mert nem akartam őket terhelni… viszont úgy éreztem, hogy ha ezeket nem mondhatom ki és nem kapok rájuk választ, akkor az hátráltatja a gyógyulásomat, mert nem arra fókuszálok, amilyen feladat előtt állok. Muszáj volt felkeresnem egy onkopszichológust. Úgy érzem, ezzel a lehető legjobb döntést hoztam meg. Ha tehetném, kötelezővé tenném, hogy a páciensek járjanak onkopszichológushoz. Személyes tapasztalatom szerint egészen új kapukat nyithat meg. Hihetetlenül megkönnyebbültem egy-egy terápiás találkozás, beszélgetés alatt. Ki tudtam magam sírni és közben fel tudtam tenni azokat a kérdéseket, amiket nem akartam anyuéknak vagy a férjemnek: mi lesz, ha leveszik a melleimet, vagy ha meghalok, vagy ha nem fogok tudni esetleg már normális életet élni? Mi a normális élet? Nem mehetek majd napra? Nem tudok elmenni úszni, motorozni, vagy felmenni a színpadra? Ennyi volt az én életem? Senkinek nem beszéltem ezekről a félelmeimről, csak az onkopszichológusomnak. Nagyon-nagyon megnyugtatott a válaszaival, aminek köszönhetően nem hogy gyengült a betegségemhez való hozzáállásom, hanem újra energiát gyűjtöttem, mentem és tettem a dolgom….

Talán furcsán hangzik, de sosem mondtam azt, hogy „rákos vagyok”. Nem struccpolitika volt, egyszerűen nem éreztem magam annak. Betegnek éreztem magam, amikor influenzával feküdtem egy hetet az ágyban, vagy egy hangszálgyulladásnál, de a rákos megbetegedést valahogy úgy értelmeztem, hogy hiba csúszott a rendszerbe, és ahhoz, hogy ez megjavuljon, kellenek ezek a kezelések. Én voltam a főnök a betegség alatt, nem volt betegségtudatom.

Nagyon nagy segítség volt számomra, hogy a kórházban a műtétet követő napon találkoztam egy rendkívül aranyos gyógytornász hölggyel. Először nem értettem, hogy hogyan tudnám elvégezni azokat a feladatokat, amelyeket kér tőlem, de megmutatta, mit, hogyan és hányszor kell végezni egy nap, és innentől a lelkiismeretünkre bízta, hogy fogjuk-e gyakorolni otthon avagy nem. Mivel fél munkát nem végzek, naponta többször is megcsináltam a gyógytornát, mert tudtam, hogy a műtét után fontos a rehabilitáció. Még most is tornázom. Talán már nem olyan rendszeresen, de szoktam alkalmazni a gyógytornán szerzett tudásomat.” – beszélt őszintén a rehabilitációjáról Andi.

A hiányzó láncszem

„A kemoterápiám alatt egyetlenegy ételt kívántam: az anyukám krumplifőzelékét. Nagyon érdekes, hogy azokat az ételeket, innivalókat, amelyeket a terápia alatt fogyasztottam, azóta sem tudom megenni, meginni, mert azonnal visszajön az élmény, hogy ezektől akkoriban rosszul voltam. Most, ha így visszagondolok, valószínűleg jó lett volna, ha egy onkodietetikus elmondta volna, mit, hogyan ehetek, esetleg mivel tudom tompítani a rosszulléteket, milyen időközönként egyek, mert ezeket magamnak kellett kitapasztalnom. Ez az egy sajnos kimaradt a kezelések alatt és után is, így csak abban tudok bízni, hogy egyszer újra meg tudom majd enni anyukám krumplifőzelékét.”- mondta halvány mosollyal az arcán Andrea.

Csak a jelenben élve

Andi beszámolt arról is, hogy az onkoteam nyújtotta segítséget a kezelés teljes ideje alatt, sőt még azt követően, a mai napig nagyon hasznosnak találja, és alkalmazza az ott elhangzottakat. „Az onkopszichológus megerősítette bennem azt, hogy ne szorongva menjek vissza a kontrollvizsgálatokra. Emiatt is ajánlom mindenkinek, akivel kapcsolatba kerülök, hogy mindenképpen keressen fel egy szakembert. Az már fél gyógyulásnak számít, ha felismeri az ember, hogy segítségre van szüksége. A kezelések alatti foglalkozásokon szó esett arról, hogy mi lesz majd, ha vége lesz a kezeléseknek, ezzel kapcsolatban tudatosult, hogy attól is meglehet ijedni ebben a helyzetben, ha egy idő után ritkábbá válnak a kezelések, hiszen azok számának csökkenése egy visszaigazolás, hogy már nincs szükségünk olyan szoros kontrollra. Nagyon-nagyon hasznos dolgokat kaptam és tanultam meg az onkopszichológustól. A terápiának hála nem ugrik össze a gyomrom, amikor kontrollvizsgálatra megyek. Egészséges drukk persze van bennem is, de nincsenek álmatlan éjszakáim amiatt, hogy hamarosan megyek egy újabb kontrollvizsgálatra, illetve nem jövök el úgy egy jó kontrollvizsgálat után, hogy rendben, ez most ez jó, de vajon mi lesz a következőnél? Mert így nem lehet leélni egy életet.” – szögezte le az énekesnő – “Az a legfontosabb, hogy tanuljuk meg megélni a pillanatokat!

Nagyon nagy segítség volt számomra az asszisztens, Mariann támogatása is. Belém nevelte, hogy lépésről lépésre haladjunk. Nem kell abba belegondolni, hogy mi lesz két hónap múlva. Most foglalkozzunk azzal, amivel kell. Ne próbáljunk meg egyszerre mindenre figyelni és 1000 kérdést feltenni magunkban, hanem mindig az aktuális teendőre – például egy vizsgálatra vagy annak kiértékelésére – koncentráljunk. Azt is mondta: “készüljünk a rosszra, de örüljünk a jónak”. Ez azt jelenti, hogy minden apró, jó hír kapaszkodót jelent. Az egész életemre igaz, mivel pozitív személyiség vagyok, hogy mindenből ki tudtam nyerni a pozitívumot, amibe kapaszkodni tudtam, amikor éreztem, hogy kezdek lecsúszni. A kezelés alatt is mindig kaptam egy jó hírt, ami újra felemelt, majd megint lesüllyedtem, majd ismét kaptam egy jó hírt és így tovább…

Ezt kellene felismerni és beépíteni a hétköznapokba – és nemcsak a daganatos betegeknek, hanem az egészséges embereknek is –, hogy kapaszkodjunk bele a jóba! Mindenki bele tud kapaszkodni a rosszba, de a jó dolgokat annyira természetesnek tekintjük, hogy nem is vesszük észre. Ne kelljen tragédiának történnie az életünkben ahhoz, hogy elkezdjük értékelni az apró jó dolgokat!”

A beszélgetés videó változata weboldalunkon érhető el: https://panoramaklinika.hu/onkorehabilitacio/