PszichoLogic

Cikkek, hírek, bejegyzések

ADHD-s gyermek a családban

„Az ADHD, a figyelemhiányos hiperaktivitási zavar a mai tudás szerint döntően biológiailag meghatározott pszichés nehézség, és elsősorban öröklődik az erre való hajlam, temperamentum. Sok esetben derül ki az, hogy ha egy családban ADHD-s gyermeket diagnosztizálnak, akkor ott a szülők is elkezdik magukon felfedezni ezeket a tüneteket” – hangsúlyozza Dr. Mészáros Gergely felnőtt- és gyermekpszichiáter, akivel a Panoráma Poliklinika orvosigazgatója, Dr. Spányik András beszélgetett néhány hete élőben e témáról, Facebook oldalunkon. Cikkünkben e beszélgetés írásos változatát olvashatják a diagnosztika fontosságáról, a kivizsgálás mentéről, a stigmák tévedéseitől, a kezelésről.

  • (Dr. Spányik András) ADHD. Mindenki így ismeri, kezdhetjük is röviden ezzel, oldjuk fel ezt a betűkódot. Mit jelent az ADHD rövidítés?

(Dr. Mészáros Gergely) Az angol elnevezésének, a figyelemhiányos hiperaktivitási zavarnak a feloldása: Attention Deficit and Hyperactivity Disorder-nek az első betűiből jön ki az ADHD. A névből már következik, hogy ezen a területeken van az ezzel élőknek problémája. A figyelem fókuszálásnak a területén és az aktivitás területén, amihez még hozzájárul az impulzivitás, ami egy temperamentumsajátság: ez a hirtelenség, türelmetlenség. Ezt a 3 tünetet: a figyelmetlenséget, a túlzott aktivitást és az impulzivitást tartjuk az ADHD magtüneteinek.

Az ADHD, a figyelemhiányos hiperaktivitási zavar a mai tudás szerint döntően biológiailag meghatározott pszichés nehézség, és elsősorban öröklődik az erre való hajlam, temperamentum.

Fel lehet-e bontani ezt az ADHD betűszót, tehát mindenkinél egyformán jelentkeznek-e ezek a tünetek, vagy esetleg az egyes betűket jelentő tünetek erőteljesebbek lehetnek jelen?

A köznyelvben elterjedt az ADD is, ami az Attention Deficit Disorder-nek a rövidítése, melynél a figyelemzavaros tünetek dominálnak. Az ADHD-s gyerekről mindenkinek az az első benyomása, és a laikusnak az első gondolata az szokott lenni, hogy ilyen nyüzsgő, izgő-mozgó leállíthatatlan, nagyon impulzív, folyamatosan beszélő kisgyerek. De nem csak ez az ADHD, hanem vannak olyan, ADHD-val élő gyerekek és felnőttek is egyébként, akiknél az aktivitási tünetek kevésbé vannak jelen, és inkább a figyelemzavaros tünetek dominálnak. A modern, megtekinthető diagnosztikus rendszerekben így is osztályozzuk az ADHD-t, hogy van a kombinált altípus, amelyben mindkét tünetcsoportból jelen vannak a tünetek, van a figyelemhiányos altípus, amelyben inkább a figyelemhiányos tünetek dominálnak és van a hiperaktív-impulzív altípus, amelyben a mozgásos impulzivitási tünetek vannak túlsúlyban.

  • Jó sok információt mondtunk. Ezt egy ADHD-s embernek követni, figyelni nehéz lenne…

 Valószínűleg nehéz lenne ezt egy ADHD-s embernek követnie. Ez azért is izgalmas kérdés, mert (…) a mai tudás szerint ez egy döntően biológiailag meghatározott pszichés nehézség, és elsősorban öröklődik az erre való hajlam, temperamentum. Sokszor, hogy ha egy családban egy ADHD-s gyermeket diagnosztizálnak, akkor ott a szülők is elkezdik magukon felfedezni ezeket a tüneteket.

  • Tehát van egy genetikai komponense, és a család több tagjánál észre lehet ezt venni. Szokták mondani, hogy ez egy divatos diagnózis: hirtelen mindenki ADHD-s lett, akire régen azt mondták, hogy izgága, vagy lusta, vagy nem elég szorgalmas, sok mindent lehetett erre ráfogni. Mit gondolsz erről? Mennyire divatos most ez? Kezdjük először a gyerekeknél. Kész szerencse, hogy felnőtt- és gyermekpszichiáter vagy, ezért tudunk majd beszélni a felnőttek problémájáról is. Ráhúzzuk-e ezt a diagnózist akkor is gyerekekre, amikor ez nincs?

ADHD-s gyermek a családban

„Mai tudás szerint a figyelemhiányos hiperaktivitási zavar (ADHD) döntően biológiailag meghatározott pszichés nehézség, és elsősorban öröklődik az erre való hajlam, temperamentum. Sok esetben derül ki az, hogy ha egy családban ADHD-s gyermeket diagnosztizálnak, akkor ott a szülők is elkezdik magukon felfedezni ezeket a tüneteket” – hangsúlyozza Dr. Mészáros Gergely felnőtt- és gyermekpszichiáter, akivel a Panoráma Poliklinika orvosigazgatója, Dr. Spányik András beszélgetett néhány hete élőben e témáról, Facebook oldalunkon. Cikkünkben e beszélgetés írásos változatát olvashatják a diagnosztika fontosságáról, a kivizsgálás mentéről, a stigmák tévedéseitől, a kezelésről.

  • (Dr. Spányik András) ADHD. Mindenki így ismeri, kezdhetjük is röviden ezzel, oldjuk fel ezt a betűkódot. Mit jelent az ADHD rövidítés?

(Dr. Mészáros Gergely) Az angol elnevezésének, a figyelemhiányos hiperaktivitási zavarnak a feloldása: Attention Deficit and Hyperactivity Disorder-nek az első betűiből jön ki az ADHD. A névből már következik, hogy ezen a területeken van az ezzel élőknek problémája. A figyelem fókuszálásnak a területén és az aktivitás területén, amihez még hozzájárul az impulzivitás, ami egy temperamentumsajátság: ez a hirtelenség, türelmetlenség. Ezt a 3 tünetet: a figyelmetlenséget, a túlzott aktivitást és az impulzivitást tartjuk az ADHD magtüneteinek.

Fel lehet-e bontani ezt az ADHD betűszót, tehát mindenkinél egyformán jelentkeznek-e ezek a tünetek, vagy esetleg az egyes betűket jelentő tünetek erőteljesebbek lehetnek jelen?

A köznyelvben elterjedt az ADD is, ami az Attention Deficit Disorder-nek a rövidítése, melynél a figyelemzavaros tünetek dominálnak. Az ADHD-s gyerekről mindenkinek az az első benyomása, és a laikusnak az első gondolata az szokott lenni, hogy ilyen nyüzsgő, izgő-mozgó leállíthatatlan, nagyon impulzív, folyamatosan beszélő kisgyerek. De nem csak ez az ADHD, hanem vannak olyan, ADHD-val élő gyerekek és felnőttek is egyébként, akiknél az aktivitási tünetek kevésbé vannak jelen, és inkább a figyelemzavaros tünetek dominálnak. A modern, megtekinthető diagnosztikus rendszerekben így is osztályozzuk az ADHD-t, hogy van a kombinált altípus, amelyben mindkét tünetcsoportból jelen vannak a tünetek, van a figyelemhiányos altípus, amelyben inkább a figyelemhiányos tünetek dominálnak és van a hiperaktív-impulzív altípus, amelyben a mozgásos impulzivitási tünetek vannak túlsúlyban.

  • Jó sok információt mondtunk. Ezt egy ADHD-s embernek követni, figyelni nehéz lenne…

 Valószínűleg nehéz lenne ezt egy ADHD-s embernek követnie. Ez azért is izgalmas kérdés, mert (…) a mai tudás szerint ez egy döntően biológiailag meghatározott pszichés nehézség, és elsősorban öröklődik az erre való hajlam, temperamentum. Sokszor, hogy ha egy családban egy ADHD-s gyermeket diagnosztizálnak, akkor ott a szülők is elkezdik magukon felfedezni ezeket a tüneteket.

  • Tehát van egy genetikai komponense, és a család több tagjánál észre lehet ezt venni. Szokták mondani, hogy ez egy divatos diagnózis: hirtelen mindenki ADHD-s lett, akire régen azt mondták, hogy izgága, vagy lusta, vagy nem elég szorgalmas, sok mindent lehetett erre ráfogni. Mit gondolsz erről? Mennyire divatos most ez? Kezdjük először a gyerekeknél. Kész szerencse, hogy felnőtt- és gyermekpszichiáter vagy, ezért tudunk majd beszélni a felnőttek problémájáról is. Ráhúzzuk-e ezt a diagnózist akkor is gyerekekre, amikor ez nincs?

Szerintem erről nagyon sok mindent lehet olvasni és ez egy nagyon bonyolult kérdés. Nem lehet azt mondani, hogy igen, „túl van diagnosztizálva”. Vagy azt, hogy nem, nincs „túl diagnosztizálva”. Mert, a kutatások szerint, amikor ezt igyekeznek normál iskolai populációban felmérni, akkor azt találják az erre irányuló vizsgálatok, hogy az ADHD előfordulási gyakorisága egy átlagos iskolai osztályban 7-12 százalék. Az biztos, hogy a magyar gyerekek 7-12 százalékát nem diagnosztizálták soha ADHD-snak, és előreláthatólag nem is fogják, amelyben egyébként sok tényező szerepet játszik. Mert – ahogy már említettem – ezt az egészet egy biológiai temperamentum határozza meg, ezért ez pszichiátriai zavarrá akkor válik, amikor elkezdi a mindennapi életet akadályozni, tehát, az adott gyerek vagy felnőtt elmarad a tőle elvárható akadémiai teljesítménytől: az iskolai előmenetelben vagy a munkájában nem úgy boldogul, ahogy egyébként ez az IQ-jából következne, a kortárs kapcsolatai nem kellően stabilak, mert mondjuk, az impulzivitás miatt többször veszik össze a kelleténél a társaival, a családon belüli kapcsolatai viharosak, és ez akadályozza a mindennapi életét és szenvedéshez vezet. Pont ezért nagyon fontos a korai diagnózis.  Pont amiatt – ahogy Te is mondtad, ez a rossz gyerek, vagy lusta, általában pejoratív jelzők szoktak ehhez társulni – ezek a pejoratív jelzők senkinek nem esnek jól. Ha egyébként ő tényleg figyelmetlen és tényleg impulzív és tényleg nem úgy végzi el a feladatait, ahogy mások, akkor sem az szokta építeni általában a működését, hogy ha ilyen jelzőket kap. Ha az ADHD nem lesz diagnosztizálva, és nem lesz kezelve, akkor nagyon nagy eséllyel rakódik rá mindenféle hangulatzavar. Akár a személyiségfejlődés is eltolódhat egy olyan irányba, ami utána további kezelést igényel. Szóval, a minél korábbi diagnózis egy jó dolog az ADHD esetében.

  • Említetted, hogy a tőle elvárható akadémiai teljesítmény, vagy amit a környezet, az adott társadalom, kultúra elvár vagy feltételez egy gyerektől, attól marad el. Ugye, szinte a legtöbb pszichiátriai zavarra, diagnózisra igaz, hogy ezek társadalmi konstrukciók, tehát, mi azt mondjuk, hogy „így ellene működni”, és ehhez képest ő másképp működik, mint az átlag, eltér tőle. Erről gondolkodva merül fel a kérdés, hogy vajon, hogy alakul most a környezetünk, a világ? Nem arról van-e szó, hogy felpörgött minden, és azt akarjuk, hogy mindenki ehhez alkalmazkodjon, és aki ettől eltér, arról azt gondoljuk, hogy deviáns? Lehet, hogy 100 évvel ezelőtt ez teljesen normális lett volna?

Sajnos nem vagyok sem szociológus sem szociálpszichológus, ezért erre a kérdésre bizonyos szempontból nehéz válaszolni. Véleményem van, de nem biztos, hogy azt tudományos igényű. Persze, szerintem a társadalmi változások nagyon fontosak. De ez szerintem nem igaz, hogy korábban kevesebb ADHD-s volt. A diagnózis eleve a nyolcvanas évek közepe óta létezik, holott egyébként a körülírása az nagyjából az előző század hatvanas éveire tehető, illetve a gyógyszeres kezelését is akkoriban elkezdték már ennek jelenségnek. Neve a nyolcvanas évek közepén lett. A nagy pszichiátriai diagnosztikus kategóriarendszernek csak a 3. kiadásának a módosított változatába került be először. Előtte nem létezett ez a diagnózis. Ettől még ezek az emberek léteztek ugyanúgy, ahogy autizmus spektrumzavarban szenvedő emberek is léteztek ezelőtt 1 000, meg tízezer évvel is vélhetőleg. De ahogy azt mondják, hogy most sokkal több az autista, erre én azt mondom, hogy szerintem nincsen több autista, hanem egyszerűen többet tudunk, mind az ADHD-ról, mind az autizmusról. Ez úgy általánosságban elmondható ezekről a gyermekpszichiátriai fejlődési zavarokról, és többet ismerünk fel.

  • Ezt fontos. Tehát a te megfigyelésed szerint ez pont, hogy egy segítség, mert ezek a gyerekek – és ugyanúgy igaz a felnőttekre is – stigmatizálódtak, jelzőkkel illetik őket, nem tudtak megfelelni az elvárásoknak, és ez nem az ő hibájuk, nem lusták voltak, hanem egyszerűen egy olyan fejlődési problematikával álltunk szemben, amit nem ismertünk akkor még, vagy nem ismertünk el. És most már ezen lehet is valamelyest segíteni.

Mondtad, hogy a diagnosztika az nem könnyű, triviális dolog. Milyen buktatói, nehézségei vannak? Melyek azok a buktatók? Hogy néz ki a diagnózis? És milyen nehézségei lehetnek ennek?

Erről nagyon hosszú előadást tudnék tartani. Megpróbálom röviden összefoglalni. Onnan indulnék, hogy a pszichiátriai diagnózisokkal mi a baj? Ellentétben mondjuk, egy-egy belgyógyászati diagnózissal, például a cukorbetegségnek a diagnózisával, ahol van egy viszonylag egyértelmű laborparaméter, hogy megmérjük az emberek vércukrát, és felállítunk tartományokat, hogy honnan kóros és honnan kell rá figyelni, és honnan már biztosan nem kóros. Ilyen a pszichiátriában nincs. Volt egy felfutása a nyolcvanas évek végén-kilencvenes évek elején, amikor nagyon előre tört a biológiai pszichiátria, lettek új gyógyszerek, hogy majd mindent is meg fogunk tudni magyarázni a biológiai pszichiátriával. Aztán az elmúlt 30 évben kiderült, hogy ez nem így van, és ezek a lelki jelenségek továbbra is elég bonyolultak. Éppen ezért a lélektani zavaroknak az osztályozása az továbbra is úgy néz ki, mint a 20. század elején a legtöbb orvosi kategóriának az osztályozása. Vannak ilyen, meg ilyen, meg ilyen tünetei, és ezek ennyi és ennyi és ennyi időn keresztül fennállnak, akkor az valószínűleg ez. Szóval, hogy – bár nagyon komoly tudomány van mögötte – ennek a diagnosztikus kategóriarendszernek több kiadása van, folyamatosan fejlődik és mindig igyekeznek mérni, de, hogy mennyire érvényesek azok a kritériumok, amit egy adott diagnózishoz hozzárendelnek, hogy alapvetően mégiscsak arról szól, hogy azt nézzük meg, hogy az életben valami, valahogyan, valamennyi időn keresztül előfordul-e és akadályozza-e a mindennapi életét, és okoz-e szenvedést. És ez az ADHD-nál is így van.

Először is azt kell nagyon részletesen feltérképezni, hogy ezek valóban az ADHD-nak a tünetei – egyébként 9 lehetséges figyelemzavaros tünet van és 9 lehetséges hiperaktív-impulzív tünet – ezek fennálnak-e, jelentősen gyakrabban állnak-e fenn, mint az átlag, és akadályozzák-e az adott embert a mindennapi életében. Erre azon kívül, hogy hosszan és részletesen igyekszünk beszélgetni a szülővel és megfigyelni a gyereket – ha gyerekről van szó -, ha meg felnőttről, akkor az ő viselkedését figyelni a vizsgálati helyzetben, ezen kívül vannak strukturált – félig strukturált diagnosztikus algoritmusok. Vannak szempontrendszerek, check-listák, amelyeket végignézünk tüzetesen, hogy az ADHD tényleg fennáll-e vagy nem áll fenn? Illetve a differenciáldiagnosztika is egy nagyon izgalmas kérdés (amikor megkülönböztetünk más betegségeket), mert ahogy említettem már, nagyon gyakran az ADHD-nak a talaján – hogy ha azt nem kezelik – mindenféle érzelmi zavar, mondjuk depresszió alakulhat ki. Ugyanakkor a depressziónak önmagában is az egyik nagyon fontos tünete pl. a koncentrációs nehézség. Ott például az lehet egy nagyon fontos elkülönítő szempont, hogy az mikor kezdődött? Tehát, hogy ha az nagyjából egybeesett a hangulati tünetek kezdetével, akkor az inkább a depresszióhoz társuló figyelemzavar. Ha meg ez mindig is fennállt, és akkor pont figyelmetlenséghez kapcsolódó kudarcélmények talaján kezdett el ez az ember depresszióssá válni, akkor valószínűleg inkább az ADHD az elsődleges.

  • Nyilván nem lehet minden részletre kimerítően választ adni, de általában, amikor valaki rámegy ezekre a diagnózisokra az interneten, hirtelen magára ismer. Szinte mindig magára ismer, akármit olvas az ember, főként, ha pszichés betegségekről van szó. Mi az, amikor egy szülő arra gondolhat, hogy „na”, most érdemes gyermekpszichiáter segítségét kérnem, vagy hozzá fordulnom, diagnosztikára elmenni a gyerekkel? És milyen az, amikor egy felnőtt arra kell, hogy gondoljon, hogy nekem ezen el kéne gondolkoznom, és lehet, hogy tudnának nekem segíteni?

Én azt gondolom, hogy gyerekeknél egyértelműen az szokott lenni az egyik vezető probléma, hogy magatartásproblémákról kap a szülő visszajelzést, vagy maga is érzékeli. Egyszerűen nem bírja a negyvenöt percet végigülni, bohóckodik, minden eltereli a figyelmét, elveszít, elfelejt dolgokat, nem úgy teljesít az iskolában, ahogy az tőle elvárható lenne. És nagyon fontos, hogy továbbmenve a felnőtt korban a hiperaktivitás-impulzivitás tünetek általában csökkennek, viszont a figyelemzavaros tünetek megmaradnak. Ezzel együtt ez is egy érdekes kérdés, hogy a felnőtt ADHD azért izgalmas dolog, mert a kutatások szerint körülbelül az ADHD-val diagnosztizált gyerekek felének mérséklődnek a tünetei annyira fiatal felnőtt korára, késő serdülő korára, hogy már nincs szükségük semmilyen kezelésre, és nagy mutatókban nem térnek el az átlag populációtól, vagy másképp mondva a normatipikusan fejlődőktől. Viszont körülbelül a felüknél mégiscsak megmaradnak nagyjából ugyanezek a tünetek: pl. hogy figyelmetlen, halogat dolgokat, nem tud határidőket tartani, nem tudja a munkáját megszervezni, beszélgetési helyzetben azt veszi észre, hogy elveszíti a fonalat, vissza kell kérdezni, és ez rontja is a mindennapi funkcionalitását. Vannak szétszórt emberek, akik azért ezzel mégiscsak valahogy léteznek, és mégiscsak valahogy a mindenféle életterületeik működnek. Vannak azonban, akiknek így nem megy….

  • Azt is szoktuk mondani, hogy „nem tudja kifutni magát”. Azt érzi, hogy az ő intellektusa, tudása esetleg predesztinálná őt, képessé tenné őt arra, hogy jobb teljesítményt nyújtson, de mondjuk ez nem megy. És ilyenkor azt gondolhatja egy felnőtt, hogy akkor szakembert kell felkeresni.

Még mielőtt áttérnénk a kezelésére, a terápiájára a kórképnek, az lenne a kérdésem, hogy nem tud-e ez néha egy vágyott, kényelmi diagnózis lenni? Arra gondolok, hogy van valamilyen probléma egy családban, van valami, ami feszültséget okoz, és akkor jön a mindent megoldó diagnózis, hogy ja, végülis nem az van, hogy nekem több időt kellene töltenem a gyerekemmel, és akkor a bűntudatomat feloldjuk, hiszen neki van egy ilyen fejlődési rendellenessége, és a doktor úr ad neki egy gyógyszert és akkor készen vagyunk. Erről mit gondolsz?

 

Ez egy provokatív kérdés. Azért összetett, mert ha egy olyan probléma alakul ki egy családban, hogy egy szülőnek kevesebb figyelme jut a gyerekre, és ez a gyerek mondjuk nem ADHD-s, hanem mondjuk valami más baja van, például szorong, ezzel összefüggésben, hogy  a szülők kevésbé tudnak odafigyelni rá – vagy ettől függetlenül -,  ez akkor is egy leegyszerűsítő magyarázat, hogy a szülő figyeljen oda kicsit többet a gyerekre, hiszen ilyenkor azért általában komplett problémákról van szó, és a szülőnek is megvan a maga oka, amiért kevésbé tud a gyerekre odafigyelni. Szóval ez így átvezet oda, hogy a családot, mint rendszert vizsgáljuk. Gyerekpszichiátriában ez egy nagyon fontos dolog, és megnézni, hogy ki hogyan van az egészben egyensúlyban.

Nem akarom kikerülni a kérdést tehát: de, ez valóban lehet egy kvázi vágyott cél a szülő részéről, hogy „valaki mentsen már fel engem, nem velem van a baj”. Csakhogy ez sem ennyire egyszerű!

Nagyon alaposan körül kell járni a diagnosztikában a tüneteket és ki kell zárni, hogy akkor ez nem ez, vagy nem amaz, hanem más…. Arról nem is beszélve, hogy felnőttkorban meg, amikor mindenféle kapcsolati sérülés, trauma talaján az ember személyiségműködése  is igen különbözhet, ami adott esetben a személyiségzavar szintjét is elérheti, különösen sokszor lehet vágy, hogy „engem mentsenek fel, mert mennyivel egyszerűbb, ha kapok egy gyógyszert, mint, hogyha nekem mondjuk éveken keresztül pszichoterápiára kell járnom és ott kellemetlen dolgokat is hallanom kell magamról, vagy szembesülnöm kell ezekkel a kellemetlen dolgokkal is”.

 

  • Hangsúlyoznám, hogy nem is bűntudatot akarunk kelteni most, csak felhívni a figyelmet a komplexitásra. Talán nem zárja ki egymást a kettő, tehát lehet, hogy valaki elmegy egy családterápiára, vagy egy önismereti terápiára, de lehet, hogy ettől még a figyelemzavar is gondot okoz számára.

Abszolút és már csak ezért is fontos, hogy a terápiás megközelítés, a protokollok mind a nemzetköziek, mind a hazai, mind gyerek, mind felnőttkorban a komplex megközelítést hangsúlyozza. És azt is mondják ezek a protokollok, hogy az enyhe, illetve a középsúlyos-enyhe esetekben egyáltalán nem a gyógyszer az elsőként választandó kezelési mód az ADHD-ban sem, hanem sokkal inkább az, hogy az ember sokat tudjon arról, hogy mi az az ADHD, tehát legyen egy információszerző – úgynevezett pszichoedukatív – része a kezelésnek, ami arról szól, hogy a páciens minél inkább értse azt, hogy miben van. És van egy olyan része, amit úgy hívunk, hogy viselkedésterápia, ami a gyermekek esetében sokkal inkább a környezet számára jelent elvárásokat, tehát, hogy az iskola és a szülők összehangolják, hogy milyen rendszer mentén igyekeznek motiválni a gyerekeket. A felnőttkor felé haladva – serdülőkor-felnőttkor – meg egyre inkább egy önismereti munka, hogyha én „csak” ADHD-s vagyok. Hogy én megtanuljanak együtt élni azzal, hogy én impulzívabb vagyok, figyelmetlenebbek vagyok – ennek egy csomó érzelmi, önismereti vonatkozása van. Tehát: pszichoedukáció, pszichoterápia és akkor a harmadik láb a gyógyszer. Ami nem ördögtől való szintén, hiszen a gyógyszeres kezelés nagyon hatékonyan tudja a figyelmi teljesítményt javítani. Fontos tehát, hogy nem mindenkinek kell gyógyszer, aki ADHD-s, ugyanakkor viszont, van, akinél szükséges.

  • Azt szokott egy érdekes kérdés lenni a gyógyszerrel kapcsolatban, hogy ez egy stimuláns gyógyszer, és hogy vajon annak a gyereknek, aki hiperaktív és figyelemzavara van, vajon miért ad a doktor úr egy stimuláns gyógyszert? Hogy fog ő attól megnyugodni?

Ez a kérdés bennem is motoszkált, amikor orvostanhallgató voltam, hogy ennek aztán így semmi értelme nincs, így ahogy van, ameddig ezt nem kezdtem el megtanulni, hogy hogyan is van, és nem kezdtem el magam is tapasztalni a kliensekkel való együttműködésben. Rémesen egyszerű: a hiperaktivitási tünetek nagyon sokszor a figyelemzavaros tünetekre rakódnak rá. Amikor egy ADHD-s gyerek ül az osztályban, akkor az úgy képzelendő el, hogy összevissza minden megy a fejében: az, hogy kint éppen elkezdett kitavaszodni, egy kicsit lehet, hogy Rózsika néni is érdekes, aki matekórát tart – de azért legyünk őszinték, általában ez kevésbé jön ki győztesen a versengő ingerek közül -, miközben a Katikának új szoknyája van, a Petinek új, menő játéka van, és ez így mind egyszerre. Valahogy ez nehéz egy ADHD-s gyereknek, hogy megragadja azt, hogy oké, ez mind érdekes, de nekem most mégiscsak Rózsika nénire kellene figyelnem, aki éppen próbálja a matematikaórát tartani. Kicsit úgy lehet elképzelni ezt az állapotot, mint amikor nagyon fáradtak vagyunk, és lenne valamilyen feladatunk, pl. hóvégi beszámolót kell írnunk a munkahelyünkre, valamilyen halál unalmas adminisztratív munkaként. Nagyon nehezen vesszük rá magunkat, hogy nekiálljunk ennek a hóvégi beszámolónak, és ilyenkor egyébként felnőttként is – nem ADHD-s felnőttként is – gyakran iszunk egy kávét, amitől az éberségi szintünk egy kicsikét növekszik, és azáltal, hogy éberek leszünk, könnyebben tudunk arra fókuszálni, ami kevésbé foglalkoztat minket. Valahogy így hat az ADHD esetén alkalmazott egyik gyógyszer is. Azáltal, hogy a figyelmi kapacitásaink abba az irányba mennek, amivel tényleg kellene foglalkoznunk, az pedig a viselkedésünket is összerendezettebbé fogja tenni, tehát kevésbé leszünk csapongóak.

  • Hány éves kortól értelmes elkezdeni a kivizsgálást? Illetve általában hány alkalom kell a diagnózishoz?

Pont azért, mert ez egy komplex dolog, nálunk, a Panorámában egy komplex vizsgálatcsomag van, amiben pszichológiai vizsgálat, gyógypedagógiai vizsgálat és neuropszichológiai tesztek vannak a gyerekpszichiátriai vizsgálaton kívül. Épp azért, hogy körüljárjuk, és minden oldalról megközelítsük ezt a kérdést.

Arra, hogy hány éves kortól, arra azért nem könnyű válaszolni, mert szerintem akkor, amikor ez elkezd gondot okozni. Amikor azt veszi észre a szülő, hogy az ő gyereke emiatt nem talál barátokat, emiatt marad el valahogy az óvodában, emiatt szidják le sokszor akár már óvodában is. Ugyanakkor az viszont fontos, hogy gyógyszeres kezelés ma Magyarországon csak 6 éves kor fölött tartható.

 

  • Sokakban ellenérzést kelthet a gyógyszer. Veszélyes-e az a gyógyszer, vannak -e mellékhatásai, hozzászokhat-e? Melyek lehetnek azok az okok, amelyek miatt esetleg valaki elveti a gyógyszer használatát? Mit lehet ekkor tenni?

Én senkit nem bátorítanék arra, hogy elvesse a gyógyszereket, mert a pszichiátriai gyógyszerek közül az ADHD-ra adott stimulánsok a leghatékonyabbak – összevetve minden pszichiátriai gyógyszerrel, beleeértve az antidepresszívumokat, a skizofréniára adott antipszichotikumokat is, sőt a nyugtató, szorongásoldó gyógyszereket is. A félelmeket ugyanakkor meg tudom érteni. Nem azért, mert ezek objektíven nagyon káros gyógyszerek lennének, hanem azért, mert érthető, hogy az ember félve gondol arra, hogy gyógyszert adjon valamire a gyerekének, ami ilyen nehezen megfogható dolog. Érthető félelem. Erről szerintem először konzultálni érdemes a szakemberrel és részletes tájékoztatást kérni. Persze, nem fér bele most, hogy mindent elmondjak, de azért összességében azt lehet mondani, az egyik gyógyszer úgy működik, hogy csak az alatt hat, mialatt a gyógyszer a szervezetben van (rövidebb hatóidejű). Más stimulánsokhoz hasonlóan az nagyon jellemző rá, hogy semmilyen átalakuláson nem megy keresztül a szervezetben. Ez egyébként nagyon kevés gyógyszerre jellemző az emberi szervezetben, hanem egy az egyben ugyanabban a formában, ahogy bekerült, kiürül a vizelettel a vesén keresztül a szervezetből, és így viszonylag rövid ideig hat. El lehet mondani, hogy ha van is mellékhatás – az is csak abban az időablakban jelentkezik, ameddig a gyógyszer hatása tart.

  • Ezek súlyos mellékhatások?

Nehéz megítélni, hogy súlyos vagy nem súlyos mellékhatások. Az egyik fő mellékhatás az étvágycsökkenés lehet, de az is nagyon fontos, hogy ez is csak a hatóidőben jelentkezik. Hogy ez mellékhatás, vagy nem, azt nehéz megmondani, mert ezeket a típusú gyógyszereket fogyasztószernek fejlesztették ki az 1950-es években. Egyébként nem jó fogyasztószerek pont azért, mert hogy aztán elmúlik az étvágycsökkentő hatása, és ezért egy kompenzatorikus, nagyobb éhség alakul ki. Tehát általában ez nem szokott gondot okozni, mert ha napközben kevesebbet is eszik a gyerek, akkor este bőven bepótolja. Illetve az is nagyon fontos, hogy pont azért, mert ennek a hatóideje az említett időablakban van, ezért – ezt szakmai szempontból is úgy szoktuk mondani, hogy on-off hatása van – hétvégén, iskolai szünetben a legtöbb esetben semmi értelme nincsen szedni, mert akkor nem kell annyira nagyon koncentrálni.

  • Milyen mellékhatások jelennek meg a kiürüléskor?

A kiürüléskor nem mellékhatások jelennek meg, hanem egy úgynevezett visszacsapási (rebound) effektus tud megjelenni, ami annyit jelent, hogy ahogy a gyógyszer kiürül – elsősorban a tabletta formánál, tehát a gyors felszívódású és kiürülésű formánál szokott gond lenni -, akkor fokozottan térnek vissza az ADHD tünetei. Akár még súlyosabban is, mint általában. Ezért legtöbbször – általában -, hogyha lecseréljük ezt a gyógyszert egy hosszú hatású készítményre, aminek kicsit a felszívódása is és aztán a kiürülése is elnyúlik – ezeket vivőanyagokkal éri el a gyártó -, akkor általában ez a rebound effektus jelentősen csökken.

Panoráma Poliklinika

(Az eredeti Facebook Live beszélgetés a szövegre kattintva ITT ÉRHETŐ EL.)

ADHD-val a mindennapokban

Élő Facebook-beszélgetés május 9-én 17.30-tól. Csatlakozzon hozzánk élőben! Regisztráljon e-mailen: panorama@panoramaklinika.hu Az ADHD az egyik leggyakoribb gyermek- és serdülőkori viselkedési zavar. Dr. Baracskai Mónika gyermek- és ifjúságpszichiáter 16 évnyi svédországi tapasztalatot hozott haza Magyarországra: klinikánkon az érintett gyermekekkel és szüleikkel foglalkozik. KÉRDEZZENEK – VÁLASZOLUNK! Facebook eseményünk itt érhető el: https://www.facebook.com/events/354328100952692 Csatlakozzon hozzánk élőben!   Az élő Facebook-beszélgetésben […]

Tovább

Dolgos utcai rendelőnkkel épületen belül költözünk

Tisztelt Pácienseink! Tájékoztatjuk Önöket, hogy azok a pszichoterápiák (egyéni és csoportos ülések), amelyeknek eddig a 1126 Budapest, Dolgos utca 2., 2. lépcsőház 1. emeletén található rendelőnk biztosított helyszínt, 2024. április 2-ától épületen belül a Dolgos utca 2. 1/A címre költöznek. A magasföldszinti helyiségek bejárata a Dolgos utca sarkán, a Brassai Sámuel utca csatlakozásánál található. Szeretettel […]

Tovább

Riasztó? – öt tényező, ami növeli az emlődaganat kialakulásának kockázatát

Örökletes-e az emlődaganat, a petefészekrák? Genetikai fogékonyság kétségkívül létezik, de a tudományos eredmények statisztikai jellegűek, és nem pótolják az alapos kivizsgálást és egyéni kockázatértékelést – figyelmeztet dr. Mühl Dorottya klinikai onkológus. Kétségtelen, hogy az emlődaganatok kialakulásában vannak hajlamosító tényezők, amelyekre a betegség prevenciója során érdemes odafigyelni. Vannak köztük befolyásolható és nem befolyásolható tényezők egyaránt. Vegyük […]

Tovább